Lebensziel für Heute
Eigenartige Weltvermusizierung.
Eigenartige Weltvermusizierung.
Leider nicht von... (quotation)
"Music is not what I am doing, it is how I experience the world"
"Music is not what I am doing, it is how I experience the world"
(John Luther Adams)
A budapesti IKZE 2009 műsorfüzetébe írt bevezető:
Kedves és igen tisztelt közönség, úgyis mint hallgatók illetve nézők!
A koncerten általában inkább hallgatók, bár szerintem ez a megállapítás ma már nem teljesen állja meg a helyét, talán mert olyan korból származik, amikor a zenésszel egy térben lenni még alapfeltétele volt a zenehallgatásnak: egy szükséges részlet. Előfordult, hogy az előadókat háttal ültették a „közönségnek“, vagy éppen bekötötték a szemüket, nehogy meglássák és felismerjék azt, aki a zenehallgatásért cserébe kénytelen volt személyüket eltűrni. Ilyen alkalmakon ma már ritkán vannak jelen zenészek. Már ritkább az is, hogy a színpad alatti árokban elbújtatják őket, csak hogy hangszereik hangjával hozzájárulhassanak egy-egy előadáshoz. A zenehallgatás színhelye lehet már az autónk, a nappalink, a hálószobánk vagy fürdőszobánk, irányított zenei folyamatokat figyelhetünk meg az utcán sétálva, vagy a buszon ülve egyszerű szerkezetek segítségével, melyek a hagyományos akusztikai környezetünket kedvünk és igényeink szerint alakítják át.
Koncerten persze más a helyzet. Ide hallani és látni is jövünk. A zenészek összenéznek játék közben, gondolataikat gesztusaik is hordozzák. Figyelmes szemlélő, néző, egyszóval közönség ezáltal olyan információhoz és élményhez juthat, melyet semmilyen hangfelvétel nem rögzíthet. Gesztusaikat viszont mi, zeneszerzők akár kompozíciónk részévé is tehetjük. Azt hiszem, ez az út vezethetett el a múlt században az új zene-színház (neues Musiktheater) kialakulásához. Mauricio Kagel, Cornelius Cardew vagy Dieter Schnebel darabjai tudatosan használják a zenészek színpadi gesztusait. Schnebel például Nostalgia című, 1969-es szóló karmesterre írt darabjában kizárólag dirigensi gesztusokkal komponált a hallgatók, nézők emlékezetére épített zenét. Hasonló a MO-NO, Musik zum lesen című darabjának technikája. Ez tulajdonképpen egy könyv tele olyan képekkel, amelyek auditív zenei jelentéssel bír(hat)nak. Ezeket a munkákat egyáltalán nem ismertem, amikor másodéves zeneszerzőként három karmesterre kezdtem darabot komponálni. Ez az egyszerű alapötlet nagyszerűen illeszkedett az Ismeretlen remekmű című Balzac mű témájához (melyre Déri György hívta fel a figyelmem akkoriban).
A fent említett szerzők művei Magyarországon nem túlságosan ismertek, talán ezért fordulhatott elő, hogy mikor pár évvel később a La chef d`œuvre inconnu magyarországi bemutatójáról kellett beszélgetnem, vitatkoznom, kicsit feszengve magyarázkodnom a kortárs művészet legrangosabb hazai fesztiváljának művészeti igazgatójával és egyik zenei kurátorával. A darabot, amelyet felvettek a fesztivál műsorára, később, megértvén az előadói apparátus mibenlétét, törölték. Nem hiszem, hogy létezik olyan mű, aminek minőségét előadói apparátusa alapján kellene, lehetne megítélni.
Egy zeneszerző általában azért dolgozik hosszú ideig a darabjain, mert kell neki, mert nem tud mást csinálni. Ebben a kényszerű állapotban egyikünk sem szeretne, többségünk nem is tud hazudni. Egyszerűen nincsen rá idő. A munka célja az, hogy egy-egy mű létrejöhessen. Mai napon szerencsém volt megismerni John Luther Adams alaszkai zeneszerzőt. A saját munkájáról ezt mondta: Music is not what I am doing, it is how I experience the world. Ezt nagyon közelinek éreztem. A zene nem az, amit csinálok, hanem ahogyan a világot megélem. Igen. Ez az, amit szeretnék megmutatni. Hogy hogyan látom, szeretem, érzem a világot. Hogy hogyan szeretem és élem az életet. A fesztiválon bemutatásra kerülő darabjaim koncertre, élő előadásra születtek, igyekeztem őket olyan formába önteni, hogy azt az előadók és a velük egy térben lévő közönség az általam átélt viligot örömmel és élményként fogadhassa.
„Voilà celle que j`aime“ – vezényli Frenhofer mester, miután Weöres Sándor Szívverés című szonettjének ritmikai parafrázisát soronként permutálva hozzáillesztette Porbus saját szívverésének tempójában vezényelt 3/4-es ütemeihez.
Kedves és igen tisztelt közönség, úgyis mint hallgatók illetve nézők!
A koncerten általában inkább hallgatók, bár szerintem ez a megállapítás ma már nem teljesen állja meg a helyét, talán mert olyan korból származik, amikor a zenésszel egy térben lenni még alapfeltétele volt a zenehallgatásnak: egy szükséges részlet. Előfordult, hogy az előadókat háttal ültették a „közönségnek“, vagy éppen bekötötték a szemüket, nehogy meglássák és felismerjék azt, aki a zenehallgatásért cserébe kénytelen volt személyüket eltűrni. Ilyen alkalmakon ma már ritkán vannak jelen zenészek. Már ritkább az is, hogy a színpad alatti árokban elbújtatják őket, csak hogy hangszereik hangjával hozzájárulhassanak egy-egy előadáshoz. A zenehallgatás színhelye lehet már az autónk, a nappalink, a hálószobánk vagy fürdőszobánk, irányított zenei folyamatokat figyelhetünk meg az utcán sétálva, vagy a buszon ülve egyszerű szerkezetek segítségével, melyek a hagyományos akusztikai környezetünket kedvünk és igényeink szerint alakítják át.
Koncerten persze más a helyzet. Ide hallani és látni is jövünk. A zenészek összenéznek játék közben, gondolataikat gesztusaik is hordozzák. Figyelmes szemlélő, néző, egyszóval közönség ezáltal olyan információhoz és élményhez juthat, melyet semmilyen hangfelvétel nem rögzíthet. Gesztusaikat viszont mi, zeneszerzők akár kompozíciónk részévé is tehetjük. Azt hiszem, ez az út vezethetett el a múlt században az új zene-színház (neues Musiktheater) kialakulásához. Mauricio Kagel, Cornelius Cardew vagy Dieter Schnebel darabjai tudatosan használják a zenészek színpadi gesztusait. Schnebel például Nostalgia című, 1969-es szóló karmesterre írt darabjában kizárólag dirigensi gesztusokkal komponált a hallgatók, nézők emlékezetére épített zenét. Hasonló a MO-NO, Musik zum lesen című darabjának technikája. Ez tulajdonképpen egy könyv tele olyan képekkel, amelyek auditív zenei jelentéssel bír(hat)nak. Ezeket a munkákat egyáltalán nem ismertem, amikor másodéves zeneszerzőként három karmesterre kezdtem darabot komponálni. Ez az egyszerű alapötlet nagyszerűen illeszkedett az Ismeretlen remekmű című Balzac mű témájához (melyre Déri György hívta fel a figyelmem akkoriban).
A fent említett szerzők művei Magyarországon nem túlságosan ismertek, talán ezért fordulhatott elő, hogy mikor pár évvel később a La chef d`œuvre inconnu magyarországi bemutatójáról kellett beszélgetnem, vitatkoznom, kicsit feszengve magyarázkodnom a kortárs művészet legrangosabb hazai fesztiváljának művészeti igazgatójával és egyik zenei kurátorával. A darabot, amelyet felvettek a fesztivál műsorára, később, megértvén az előadói apparátus mibenlétét, törölték. Nem hiszem, hogy létezik olyan mű, aminek minőségét előadói apparátusa alapján kellene, lehetne megítélni.
Egy zeneszerző általában azért dolgozik hosszú ideig a darabjain, mert kell neki, mert nem tud mást csinálni. Ebben a kényszerű állapotban egyikünk sem szeretne, többségünk nem is tud hazudni. Egyszerűen nincsen rá idő. A munka célja az, hogy egy-egy mű létrejöhessen. Mai napon szerencsém volt megismerni John Luther Adams alaszkai zeneszerzőt. A saját munkájáról ezt mondta: Music is not what I am doing, it is how I experience the world. Ezt nagyon közelinek éreztem. A zene nem az, amit csinálok, hanem ahogyan a világot megélem. Igen. Ez az, amit szeretnék megmutatni. Hogy hogyan látom, szeretem, érzem a világot. Hogy hogyan szeretem és élem az életet. A fesztiválon bemutatásra kerülő darabjaim koncertre, élő előadásra születtek, igyekeztem őket olyan formába önteni, hogy azt az előadók és a velük egy térben lévő közönség az általam átélt viligot örömmel és élményként fogadhassa.
„Voilà celle que j`aime“ – vezényli Frenhofer mester, miután Weöres Sándor Szívverés című szonettjének ritmikai parafrázisát soronként permutálva hozzáillesztette Porbus saját szívverésének tempójában vezényelt 3/4-es ütemeihez.
Samu Gryllus | composer | all rights reserved © 2010 | website | samugryllus.info |
